„Mentális hibajavítás” – ízlelgetem magamban a kifejezést, amikor egy fantasztikus beszélgetésre bukkanok éppen itt, az Egyenlítő alapítvány előző blog bejegyzésében, dr. Csisztu Zsuzsától. Amelyben egy kerekasztal-beszélgetés során a sportolói és újságírói munkája kapcsán is jól ismert és elismert Zsuzsa arról kérdezi a magyar sportélet két ikonját és a magyar sportpszichológia egyik szaktekintélyét, hogy mit lehet kezdeni azzal a félelemmel, ami szinte lebénítja az embert egy veszélyes gyakorlatsor vagy éppen versenyszám előtt. A válasz roppantul érdekel.

Soha nem sportoltam versenyszerűen. De belém hasít, hogy az, amiről beszélnek, egyáltalán nem állhat messze attól a gyomorszorító érzéstől, amit mindig olyankor éreztem, amikor a megboldogult Panoráma című műsor vagy a Híradó külpolitikai tudósítójaként a kamerák kereszttüzében, egy mikrofont szorongatva álltam egy préri közepén, vagy éppen egy műholdas állomás teraszán, és több ezer kilométer messziről, Budapestről valaki egyszer csak beleszólt a fülesembe: fél perc múlva adásban vagy!

És tudtam, hogy pontosan 60 másodpercem van tűpontosan fogalmazva válaszolni a feltett kérdésekre, bakizás, dadogás, hang-elcsuklás, remegés, szóismétlés nélkül. Úgy, hogy abban a körülbelül hat összetett mondatban benne legyen mindaz, ami az elmúlt 24 órában történt a tudósítás helyszínén, de közben azért a tények mellett legyenek a mondandómban benyomások, exkluzív információk és lehetőleg valamilyen személyes élmény is. Ha egy mondat félremegy, ha egy pillanatra elveszítem a lélekjelenlétemet, pillanatok alatt robog át rajtam az a 60 másodperc, az ismétlés vagy hosszabbítás lehetősége nélkül. Hibázásnak tehát helye nincs. Pedig ilyenkor mindig ott ólálkodott a technika ördöge is, tovább tesztelve lelki tűrőképességem határát: nagyon kevés olyan eset volt, amikor technikailag minden flottul zajlott. Simán előfordult, hogy ahogy beszélni kezdtem, minden szavam őrült módon visszahangozni kezdett a fülesben, vagy valaki beleszólt a vonalba, hogy rejtélyes okból nem működik a hang, inkább váltsak át telefonra, vagy a helyi technikai személyzettel találjak ki valamit gyorsan. Ha-ha! Mindez ráadásul többnyire háborús terepen, ahol időnként azzal is kalkulálni kellett, hogy megszólal a légvédelmi sziréna, miközben élő adásban vagyok.

„Ha esetleg megszólal, döntse el, hogy folytatja a tudósítást, vagy inkább berohan velünk az óvóhelyre. Ha akarja, én bekapcsolva hagyom a kamerát, de szerintem egyetlen meló sem ér annyit, hogy itt hagyja a fogát. De ez a maga döntése.” – bökte egyszer oda alig fél perccel a bejelentkezés előtt egy helyi operatőr, aki a kamerám mögött állt.

A legalkalmasabb pillanatban. Mire felocsúdtam, már fel is csendült a híradós kolléga hangja a vonal túloldalán, én pedig titkon imádkoztam, hogy ne kelljen híradós történelmet írnom azzal, hogy az élőzést megszakítva rohanni kezdek az óvóhely felé. Végül nem kellett. De ezek után csoda, ha minden élő bejelentkezés előtt azt éreztem, amit egy toronyugró, meglátva a 6 méteres mélységet?
Hogy nem egyedül éltem meg ilyen adrenalinszinttel az ezekhez hasonló bejelentkezéseket, azt tényként tudom, sok-sok tudósítóval beszélgetve a világ minden nagyobb televíziócsatornájától. Persze az, hogy az újságírók hol milyen trenírozást kapnak, már merőben változó. Én a CNN-nél töltött hetek során kaptam ehhez először néhány gyakorlati tanácsot, itthon soha senki nem tartott ebből még egy gyorstalpalót sem. Egyedül kellett fejest ugranom az első ilyen helyzetekbe, és edzeni, akár egy izmot, a lélekjelentét és az önkontrol erősítésének, a félelem és az izgalom megszelídítésének számomra működő módjait.  Bátor élsportolóink szerencsére nem felkészületlenül másznak fel 6 méter magasba. A sok edzés mellett, mint megtudtam, egy mentális tréning nevű módszer segít nekik a felkészülésben.

A gyakorlat előtt, fejben apró részletességgel lemodellezik, valós időben lejátsszák, hogy pontosan mi fog történni élesben, kihasználva fiziológiánk azon sajátosságát, hogy az agyunk ezután úgy érzékeli, mintha a múltban már valóban elvégeztük volna ezt a mozdulatsort.

Ez a későbbiekben is a fizikai edzéseket kiválóan kiegészítő, hatékonyságot emelő tréning lehet. És ha valami egyszer balul sül el, egy rosszul sikerült mozdulat, esés, ütközés után a sportoló fejben újra lejátszhatja az adott eseménysort, lelassítva, visszatekerve, akár kivágva a kritikus pillanatokat, helyettesítve azokat a korrigált, helyes mozdulatsorral, reakciókkal. Így az agyunk legközelebb jóval kisebb eséllyel fog visszanyúlni referenciaként a kudarc emlékéhez. Hát ez az a bizonyos mentális hibajavítás. Mennyire klassz.
Ha sok év „késéssel” találkoztam is a kifejezéssel, most jól az eszembe vésem. Nem járok már háborús terepre, és valószínűleg élsportoló sem lesz már belőlem.

A félelem és a lelki alkalmazkodóképesség témáját évek óta kutatva azonban biztos vagyok abban, hogy ha a gondolat és a képzelet erejével létrehozunk egy tényleges kapcsolatot az agy és az izmok között, az nem csak a sport területén lehet hasznos és áldásos.

Ahogy a képzeletünkben történő filmgyártás a földbe is képes döngölni minket, amikor a félelmeinket kivetítjük a bizonytalan jövőbe és szorongani kezdünk, ugyanúgy a szolgálatunkba is állíthatjuk ezt, hogy mentális, fiziológiai és fizikai téren is erősítsük magunkat és a magunkba vetett hitet. Hogy bele merjünk vágjunk akár számunkra ijesztő dolgokba is. Hogy elfogadjuk a változást és átlépjük a rutinzónánk határait. Akár azért, mert valamire nagyon vágyunk, akár azért, mert valamiben nagyon hiszünk. Pont úgy, ahogyan az alább belinkelt riportom szereplői. És erre az erőre, önbizalomra most, amikor a biztosnak hitt fogódzók is szerte foszlani látszanak az egész világon, talán nagyobb szükségünk van, mint valaha.


írta: Al Ghaoui Hesna